„Hallod, Apa, írtam egy filmet.”
Filmkockák.
Mintha egy film peregne.
Az a film.
Pedig még forgatókönyv sincs hozzá.
Egyszer elkészül.
„És ha egyszer elkészül?”
Forgatja a nyakát. Jobbra, balra. Jobbra, balra. Semmire sincs biztosíték. Mindig így megy.
Lepusztult falak, színehagyott kárpitok, a Hotel Adria, az olcsó, penyhedt szagú szálloda enteriőrje, az elhanyagolt, árva udvarok a portörlő rudakkal, a kopott, szemrehányó kapualjak, a hályogos szemű névtáblák, a huzatos lépcsőházak, az üres gang.
„A gang magánya.”
És a „sajtszagú kis bódék.”
A szégyenkező Bodográf mozi.
„Szégyenkezne? Volna rá oka?”
Poggyászát egész életében magával cipelte.
„Volna másik?”
Nincs. Ebben gyűltek össze, mutat a táskára, a lepasszoltak, az ágrólszakadtak.
„A grundok népe.”
A táska csatja megcsillan a fényben.
„A grund is haza.”
És a Teleki tér árusai, a feketézők, a csavargók, azok az ázott alakok. Mind belekerülnek. Azok, akiket nem tévesztett szem elől a Fiú.
„Minek az iskola?”
„A dermesztő egyhangúság, a rossz jegyek. Hetek óta csak a rossz jegyek. Egyfolytában csak a rossz jegyek. A rossz magaviselet.”
A tanári kar minden gyanún felül áll. Az incidensnek véget kell vetni. A gimnázium mint incidens! Ki hallott még ilyent! A Teleki téren bólintottak rá. Nincs apelláta. Vége. A Fiú az árusokat választotta. Az összeadás és kivonás műveletét fejben végzi. Mindent fejben tart. Mindent megőriz. Az író poggyásza. Az a táska, fülén a két csattal. Elismerően néznek rá.
„Minek az iskola?”
Nem hárítja el az elismerést. Holott hirtelen lámpalázas lett. Most jön a neheze, tudja. Mikor? Tíz, húsz, harminc év múlva. Mindig nehéz. Jobbnak látja várni, amíg beindul az ihlet.
„Ihlet? Olyan nincs. Az olyan, mint a vízibalett?”
„Vízibalett.” Honnan jutott eszébe, hol hallhatta?
Talán a lány mondta az uszodából.
Az első mondat a fecni hátán vagy a szalvétapapíron. Vagy csak úgy, valami letépett fehér csíkon. Ami valahogy a keze ügyébe vándorolt.
„Honnan? Ki tudná?”
A kávés kisasszonyok kórusa: „Csak dolgozzon, Mándy úr! Dolgozzon!”
Forróság önti el. Mindig a kezdés! A pillanatnyi helyzet. Az üvegtáblákra néz, a kávéház kirakatára.
„Különlegességi cukrászda.”
Különlegességi? Gúnyolódásnak veszi, de a kisasszonyok, a kisasszonyok!
„Csak dolgozzon, Mándy úr! Dolgozzon!”
És a kávéfőző nikkelteste mögül az elégedetten bólogató arcok.
Nem lehet elszakadni tőlük.
„A látásmód!”
A szélirány. Az öreg csavargó a padon.
„Egy öreg csavargó ment át a téren, leült a térre és elaludt.”
Számíthat rá! És azok a moziplakátok. Kifakulva a naptól, vagy ázottan. Szétfolyt rajtuk a festék. De akkor is: a moziplakátok. Nehezen lehet lemondani róluk. Szabadon garázdálkodik bennük a Fiú. Belefolyik a plakátokba, de nem kér hozzá engedélyt, kétséget nem ismer.
„Kitől kérne engedélyt?”
Elfogódottan lép be a mozi előcsarnokába. Várakozik. Aztán jön a közönség, révületben betódul a széksorok közé. Minek késlekedni, a gépész elindítja a vetítést. És az igazak megjelennek a vásznon. Kockáztatnak, nyernek, de nyer-e a Fiú is? Összerezzen. Csak az igazak nehogy belekeveredjenek valamibe, valami stiklibe. Még véletlenül se.
A Fiú nem tudja elereszteni őket.
Apa a képen. Átragad rá a szorongás. Kint csurog az eső. Elmosódó színek. Egy utcasarok, egy pislákoló ostorlámpa. Ázik a pad, valakik egymáshoz hajolnak. Szóba elegyednek, vagy csak tüzet kérnek rágyújtáshoz. A villamosnak időre van szüksége, hogy elinduljon a megállóból. Fáradtan kidöcög.
„Erre csak fáradt villamosokat küldenek.”
Részvétet érez irántuk. Ahogy az ostorlámpák iránt.
Egy sorban felállított ostorlámpák állnak a temető falánál.
A síkos járdára falevelet fúj a szél. Haldokló falevelet. Meg régi újságokat. Gyászjelentéseket. A gyászjelentéseket elnyeli a temető.
Az ostorlámpák hátrafordulnak, a temető felé.
„Mándy úr! A sandkuglóf!”
A hang leteszi eléje a süteményt.
A hang megtorpan.
„Bizonyosan a sandkuglófot kedveli?”
A dombról néz le a téglagyári gödörre. Vigyáz, nehogy megcsússzon. Fejek süllyednek, fejek emelkednek. A tribün.
„Senkit se érjen készületlenül, ha a Titánia végigveri a mezőnyt!” Naphosszat a földes lelátók körül ácsorog. Előveszi az újságpapírba göngyölt zsíroskenyeret.
„Tennem kell valamit a Titániáért!”
Kalapját leveri a szél, szalad utána!
„A Mosodás! A Mosodás!”
Hanem ott az a pisztoly a kapufán. Odaszögelve. Fölkapja a fejét. Lohol a kalap után. Már a felezővonalnál jár, körülötte a csíkos trikós futballisták. Mint a kisasszonyok a cukrászdában. Van ereje futni, megvan a mondat. A pillanatnyi helyzet. Leereszti a vállát, kihúzza a derekát. Leírja a mondatot.
„Hallod, Apa, írtam egy filmet.”
(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)

Hozzászólások